Csaló világ

A cikket írta: Tigris dátum: 2011. ápr. 4.
ezekben a kategóriákban gondolatébresztő, kiemelt
Hozzászólások kikapcsolva

avagy érdekességek egy valóságsó kapcsán

Fontos frissítés a lap alján!

Az egyik kereskedelmi tévé kapcsán ismét felkapottá váltak a valóságsók. Sokan utálják, sokan követik figyelemmel, vannak, akik betiltanák, de a legnépszerűbb szereplőknek rajongói táborai is vannak. A neten a napi beszámolóktól az esélylatolgatáson át a műsor és a résztvevők pozitív/negatív értékekéséig már sokminden napvilágot látott. Épp ezért nem ezekről fogok írni, hanem olyan dolgokról, amikről más nem igazán írt. Hogy mégis miről? Zimbardo és Milgram kísérleteiről, a trojkáról, istenekről, gyereknevelésről, emberi jogokról és a Sims-ekről. És legfőképp az emberi természetről.

Először itt van Philip G. Zimbardo Stanford Egyetemen végzett börtönkísérlete, mely a valóságsókhoz hasonlóan a mai napig megosztja a pszichológiával foglalkozókat. 1971-ben Zimbardo újsághirdetésben, keresett egyetemista alanyokat kísérletéhez. A jelentkezők napi 15 dollár fejében az egyetem alagsorában kialakított, bekamerázott börtönbe kerültek, véletlenszerűen néhányuk őrként, mások rabként. A kezdeti lázadás után az alanyok egyre jobban átélték a rájuk osztott szerepet: a testileg és lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott és jólnevelt egyetemistákból megtört rabok és kegyetlen őrök lettek. Annak ellenére, hogy tilos volt erőszakot alkalmazni, a kéthetesre tervezett kísérletet hat nap után félbe kellett szakítani. Mind az őrök, mind a rabok érzelmi zavarokat kezdtek mutatni, sőt, a rabok lelki problémái fizikai tüneteket váltottak ki. A valóságsók ősének tekintik a kísérletet, mivel mesterséges és zárt körülmények között egy csapat megfigyelt ember próbál meg mesterségesen kialakított rendben élni. A kísérlet megmutatta: még ellenőrzött, szabályzott és erőszakmentes környezetben is okozhat bárkiben drámai jellemtorzulásokat, sőt, pszichoszomatikus betegséget egy játék. Továbbá sokszor egy ember viselkedését jobban meghatározzák a körülmények, mind bármi, amit addig tanult, tapasztalt vagy amit helyesnek tartott. Mellesleg a kísérlet alapján több játékfilm is készült: a német Das Experiment (A kísérlet, 2000) egy igen jólsikerült darab, mindenkinek ajánlom. Persze ez sem kerülhette el az amerikai feldolgozást, ami a félelmetesen fantáziadús The Experiment címmel látott napvilágot 2010-ben Adrian Brody és Forest Whittaker főszereplésével.

Az, hogy egy szerep, egy utasítás adott esetben többet nyom a latban, mint az ember saját szándéka, azt már korábban, 1961-62-ben Stanley Milgram kimutatta. Kísérletében az alanyok tesztet irattak egy másik emberrel egy felügyelő utasítására. Rossz válasz esetén – látszólag – áramütést kellett adniuk a tesztet író beavatott színésznek. Az erősséget utasításra növelték, annak ellenére, hogy ők maguk a lelkiismeretük alapján már nem tették volna, sőt, kétharmaduk a halálos áramütést is elvégezték. Tehát elvárások, parancsok nyomása alatt az emberek jelentős része a legelemibb erkölcsi elveit is elveti, ha ezért nem az övé a felelősség. A kisérletet 2008-ban újra elvégezték, szomorú eredménnyel: már 70% felett volt azoknak a száma, akik halálra sokkolták volna a tesztalanyukat.

A közhiedelemmel ellentétben nem ezek a kísérletek, hanem egy régi társasjáték adta az alapot a valóságsókhoz: a trojka (akik nem tudnák, a szó eredeti jelentése orosz lovasszán), melyről Faludy György is említést tesz Pokolbéli víg napjaim című könyvében:

„De volt itt egy hattagú asztaltársaság, mely azért bukott le egy budai kocsmában, mert trojkát játszott. A trojka – magyarázta Kenedi – szórakoztató társasjáték, amely még bombázáskor, a pincékben terjedt el. Minden játékos felír negyven nevet: közéleti férfiakat, barátait és ellenségeit, családja tagjait, valamint a feljelentőket, önmagát is beleértve. Abból a feltevésből indulnak ki, hogy mindenki trojkája teljhatalmú parancsnoka. A trojkát farkasok üldözik és a parancsnokoknak sorra kell egy-egy embert ledobatniuk a trojkáról az ordasok elé, hogy időt nyerjenek. A játszma akkor lesz érdekes, ha harminc áldozaton túl járnak, és a játékosoknak választaniok kell, hogy harmincnyolcadiknak jelenlévő kebelbarátjukat, avagy feleségüket dobják le? Eddig azonban a kocsmai partiban nem jutottak, mert a szomszéd asztaltól felállt egy köpcös fiatalember és letartóztatta őket, amikor elsőnek éppen Rákosi Mátyást dobták le a trojkáról.”

A játékot persze játszhatta kisebb vagy nagyobb társaság, szabályai, menete kísértetiesen hasonlít a kiszavazásokhoz, persze azt leszámítva, hogy a farkasok elől menekülő trojkában csak a játékban résztvevők ülnek. Szóval ezt a kíméletlen játékot nem a média, nem a kamerák keltették életre… legfeljebb az róható fel a tévének, hogy ebből egy szórakoztató népcirkuszt csinált.

De vajon miért olyan érdekes, miért olyan nézett ez az újra és újra elővett, imádott és lenézett műfaj? A válasz az emberi természet jellemvonásában kereshető: az ember, mint társaslény, alapvetően szeretné azt hinni, hogy a sorsát, a környezetét, a körülötte levő emberek sorsát alakíthatja, nem pedig csak úgy él és sodródik. Ha úgy tetszik, keresi az istent magában. Szeretné eljátszani, hogy a társadalmi kapcsolatok úgy működnek, ahogy ő szeretné, vagy legalábbis megpróbál modellezni helyzeteket, hogy ezáltal feldolgozza, megértse ezeket. A kislányok pl. Barbie-val és Kennel eljátsszák a családot, persze azok szerint a szabályok szerint alakul minden, hogy a kislány akarja. A kisfiúk inkább legóznak, s ebben inkább a világ inkább technikai, mint szociális modellezése a hangsúlyos, de ha már pl. autós üldözésről vagy űrcsatáról van szó, akkor ismét előjön az isteni szerep. Aztán a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek, a Sims virtuális embereivel, a Spore lényeivel játszanak, vagy valóban istenek lehetnek és világokat építenek a Populous-ban vagy a Black & White-ban. De említhetném a Creatures-t, a Singles-t ebben a témában, vagy a Sims nagytestvérét: a Sim City sorozatot, s ha ezek mind ismeretlenek lennének kedves olvasómnak, akkor a tamagocsikról, lénynevelő kvarcjátékokról biztosan hallott már. A valóságsók is arra az igényre alapulnak, hogy legyen egy kicsi világ, amibe bármikor betekinthetünk, aminek a történéseit többé-kevésbé irányíthatjuk, de mindenesetre bármikor alapos és teljesen megalapozott véleményünk lehet róla, s szereplőiről. Aztán akiknek ez az isten-szerep tetszik, azok egyik-másik résztvevőért elkezdenek rajongani, mivel magukat fedezik fel benne: azonosulni tudnak vele. Egyáltalán nem véletlen, hogy az unalmas, a sablonos vagy a hétköznapokban deviáns jellemvonásokkal rendelkező szereplők kiesnek, s akik egy kicsit jók, egy kicsit rosszak, azokból lesznek a győztesek. Elvégre mindenki szeret egy kicsit jó, kicsit rossz lenni, és szeretné azt tapasztalni, hogy igen, ez egy sikerre vezető viselkedésforma. Önigazolást keresünk a szereplőkben, a kukkolással pedig megbizonyosdhatunk arról, hogy az általunk látott világ épp olyan gyarló, mint mi magunk. Ha néha nehéz magunkon nevetni, nevethetünk a kalitkába zárt szereplőn, vagy ha mi nem tudunk egy véleményt, viselkedést vagy érzelmet felvállalni, hát elég csak kitartóan kukkolni, s máris mutogathatunk, hogy lám, ő végre… vagy hogy lám, ő sem, ahogy mi sem… És persze versengő, intrikus, kegyetlen és mégis szeretnivaló kis lényeknek tekintjük őket, olyanoknak mint amilyennek magunkat szeretnénk látni. Hogy ezt az érzést átélje, hogy újra és újra önigazolást kapjon, sok-sok ember áldozza idejét, pénzét, energiáját, miközben a tévécsatornák alacsony költségvetésből igazi közigényt kiszolgáló, sokáig rágható gumicsontot gyártanak.

Végezetül egy kérdés. Vajon mennyire van jogunk egy ilyen mesterséges környezetet építenünk, s felette istent játszanunk. Egy ilyen műsorba jelentkezés alapfeltételei közé tartozik, hogy a jelentkező bizonyos elemi személyiségi jogairól lemond. Nem csak a szabad mozgásról, hanem pl. a közéleti jogairól is. Pl. mi van akkor, ha az egyik szereplő szeretett volna magánnyugdíjpénztári tag maradni, de nem hogy erről nem nyilatkozhatott, de még nem is tudhatott róla. A jelentkezők múltja, személyisége is széles körben publikussá válik, ami akár magánéletében, akár szakmai jövőjében nyomot hagyhat. De a siker sem ad boldogságot, hiszen a győztes hamis elképzelésekkel rendelkezik a győzelméről: a havi nyereménnyel nem rendelkezhet szabadon, nem fektetheti be, s mivel a nyeremény mögött valós munka nincs, az értéke is csalóka. Csak érdekességképp: a jelentkezőknek a netes közösségi oldalakról is törölniük kell magukat, egy időre, amíg a TV-adó igényt tart rájuk, a személyük nem köztulajdon, hanem az adó reklámhordozója és folyamatos bulvárhír-forrása. Egy ember érzéseivel, magánéletével, sorsának alakulásával játszani nem gyerekjáték. Vajon akár egy csatornának, akár a nézőknek, azzal, ahogy a műsort alakítják, van-e joga beleszólni mások életébe, illetve a szereplők életét van-e jogunk pénzzé tenni. Egónövelő érzés, pláne a mai önbizalomhiányos világunkban istent játszani, de nem biztos, hogy korrekt a szereplőkkel szemben. Ha valaki mindenáron istent akar játszani, neveljen fel egy állatot úgy, hogy az szeretettel ragaszkodjon hozzá ha felnő. Ezek után bátran belevághat a világ legizgalmasabb valóságsójába: a saját családjának kialakításába és a gyereknevelésbe.

Frissítés, 2011 április 7. 20:20.: Az RTL Klub által sugárzott Való Világ játékot az egyik szereplő önként feladta. A volt katonai kiképző Laci egészségügyi problémákkal került kórházba, de rosszullétének nem sikerült kideríteni az okát, feltételezhetően pszichés eredetű, ám komoly problémákkal küzd. Kivizsgálás után bár visszaengedték a játékba, azt mégis önként, saját akaratából feladta. Azt hiszem, ismét példát kaptunk arra, hogy a valóságsók nem éppen veszélytelen játékok a résztvevők mentális egészségére…

Kapcsolódó anyagok a neten:

A cikket nem lehet kommentálni.