Névnapomra

avagy dajcstomi a twitteren talált rá a szabadságra

Oszt’akkó mivan? Kérdezné egy haverom a hírre. A volt ifjúsági miniszter a twitteren hazugozik, káromkodik, gyűlölködik, fröcsög. Végülis nincs is ebben semmi, kb. olyan kaliberű, mint mikor kiszeltünci kiadja szokásos évi naptárát, vagy mint amikor stólbuci tömegszerencsétlenséget okoz, drogostohl. Elvégre hétköznapi senkiből is lehet celeb, repedtfazékból is énekes sztár, világéletében állást soha be nem töltött emberből miniszterelnök, helyesen írni nem tudó sportolóból a nyelv tisztaságáért kiálló köztársasági elnök. Mondhatnám, nem nagy ügy, és még a postás sem harapta meg a kutyát.

Azért mégis van benne valami pikáns, amikor egy nyugdíjas korhoz közeledő volt-fiatal, volt-demokrata, volt-ifjúságügyminiszter mostani trendi tevékenységet végez: mikroblogot ír, azaz csacsog bele a netbe, miközben EU-képviselőként dönt milliók sorsáról és kapja ezért a nem sovány fizetését. Az ifjúság pedig itthon olvassa, issza a szavait, hogy lám, a miniszter úr sem olyan vonalas, dajcstominak hívja magát, és lazán küld el másokat a picsába (sic!), hülyéz le (sic!), elvégre neki is szabad, ha másoknak is szabad.

Az indexen nyilatkozik, hogy: „Nagyon tetszik neki a twitelés, mert végre ki lehet mondani, amit gondol. A legkevésbé sincs szándékában visszaszívni az ott leírtakat, mert ahogy minden műfajnak, ennek is megvan a maga stílusa.” Le style c’est le homme, a stílus maga az ember. Nemrég még sokan szidták a netet, hogy lám, a szabadság könnyen szabadosságba csap át, mert itt mindent le lehet írni. Mára már ugyanők magukévá tették a stílust, és végre kimondják, amit valójában gondolnak. Végre megtudhatjuk, hogy amikor a parlamentben volumenről, kapacitásról, GDP-ről, tenderekről, jogszabályozásról van szó, akkor magukban mit is gondolnak egymásról.

Ma már sok helyen figyeltetik az alkalmazottakat, hogy ki mikor, mennyi idejét tölti facebookozással, twitteléssel, blogolással, chateléssel, munka helyett. Sőt, nem egy embert utcára is penderítettek már ezért. Dajcstomi ma sokat twitterezett, miközben a te, az én, a mi adónkból rakják össze az EU-képviselői fizetésecskéjét. Bevallom, nem fogom követni az írásait, és annak ellenére, hogy a forrásaimat meg szoktam jelölni, most nem teszem. Ennek két oka van: részint erősen kétlem, hogy dajcstomi követné az írásaimat, lájkolná vagy linkelne a blogomra. Részint pedig nem szeretném tudni, hogy miközben Brüsszelben éli a csóró kis világát, mit gondol „négyszemközt” a világgal mondjuk EU-parlamenti politikustársairól, azokról, akik nem bólogatnak az írásaira és egyáltalán… nem szeretem a gyűlölködést.

És nem szeretem azokat az embereket, akik érvelés, vita, párbeszéd nélkül feketére és fehérre festik a világot, s eszerint istenítenek vagy gyűlölnek mindent, a kettő közti átmenet és átjárás nélkül. Pláne, ha mindezt káromkodva teszik. És pláne akkor, ha ők azok, akiket magunk közül a nép élére választottunk, hogy példát, irányt mutassanak nekünk. Vagy a káromkodás, a gyűlölködés, a másik eltaposása az irány?

József Attila születésnapjára verset írt, amiben kimondja, mi jár a fejében, kifigurázza volt tanárát. Dajcstomi névnapjára twitterezni kezdett, vers helyett káromkodásokba öntve gondolatait, miközben nem veszi észre, hogy Horger Antal székében már ő ül!